00. Prológus

Sziasztok! Nos, igen, egy újabb 1D blog, annak ellnére, hogy vagy már ezerszer elhatároztam, hogy abbahagyom. Úgy látszik nem vagyok rá képes, így itt is a prológusa az új történetnek. Remélem, hogy mindenki tetszését elnyeri, illetve feliratkozik, ha tetszik, vagy hagy nekem egy megjegyzést! :)
xx
LTP

ZAYN MALIK

Megragadtam kisöcsém apró kezét, és erősen magamhoz szorítottam, hogy védelmet nyújtsak számára. Remegett, pont, mint én.  Nem tudtam mi tévő legyek, egyszerűen csak oda akartam szaladni anyához, és átölelni a minden bajtól óvó testét, de nem tehettem. Őt már elragadták Tőlem, pont úgy, mint évekkel ezelőtt édesapámat is. Nekem csak Ő maradt, Liam, a testvérem, kit az életem árán is meg kell védenem, hiszen megígértem nekik, hogy nem esik baja. Már egészen kicsi koromban a lelkemre kötötték, illetve minden este komolyan elmagyarázták, hogy lesz még idő, amikor én leszek Liam egyetlen támasza. Természetesen akkor még nem hittem ebben, mert mégis hogy lenne képes megérteni, sőt belegondolni a szülei elvesztésébe egy boldog, gondtalan hét éves kisfiú? És most mégis itt állok halálra rémülve a kistestvérem szobájában, kulcsra zárt ajtók mögött, és várom, hogy eljöjjön értünk az ember, aki elvette Tőlünk a családunkat, és az esélyt, egy normális életre.

- Menj be a szekrénybe, és maradj mozdulatlan, levegőt is halkan vegyél! – utasítottam suttogva öcsémet, ki egy hatalmasat bólintott, s már indult is, hogy teljesítse utasításom. – Maradj itt, és csak akkor gyere ki innen, ha visszajöttem.

- Zayn, ígérd meg! – kapta el csuklómat, tekintetében félelem szikráját véltem felfedezni.

- Mit? – kérdeztem vissza mély levegőt véve. Tudtam, szinte biztos voltam benne, hogy nem úszom meg élve, de mégis egy furcsa, hihetetlen okból reménykedtem benne, hogy az öcsémmel maradhatok.

- Hogy visszajössz – jelentette ki remegő hangon. Ajkamat összeszorítottam, majd feszülten bólintottam.

- Gyere ide – tártam szét karjaim, és ölelésembe vontam Liam-et. Úgy bújt hozzám, mint még ezelőtt soha, valószínűleg Ő is érezte, hogy ma minden megváltozik. – És most menj – fejtettem le magamról karjait, majd toltam be a ruhák közé. -  Bármi történik, maradj itt! – szögeztem le, hogy biztos lehessek benne, szót fogad. Ezután gondosan becsuktam a szekrény ajtaját, majd kihúztam magam, s elindultam az ajtó felé. Mikor odaértem mutató – és hüvelykujjam közé fogtam a kulcsot, majd lassan, a lehető leghalkabban elfordítottam. A zár kattant, én pedig kitártam a fatákolmányt, és egyenesen a huzatos folyosóra értem. Rögtön megiramodtam apám régi dolgozószobája felé, hova berontottam, míg az ajtó hangos csattanással vágódott be mögöttem. Megrémültem, úgy téptem fel a fiókokat, mint egy őrült, míg rá nem találtam apám régi pisztolyára. Remegő kezekkel néztem meg van-e benne golyó, mikor megbizonyosodtam róla, hogy van, visszapattintottam a tárat a helyére, s próbáltam rájönni, hogy mi legyen a következő lépés. Végül minden bátorságomat összeszedve ismét kiléptem a folyosóra, s az öcsém szobája felé vettem az irányt, de mikor beléptem, a vér meghűlt az ereimben. Egy magas, nálam kétszer nagyobb gorilla Liam fejéhez szorította a fegyverét, míg egy kisebb, de izmos férfi a testvérem előtt guggolt. 

- Azonnal engedjék el! – ordítottam rájuk, míg a pisztolyt magam elé tartottam, és magabiztosan a kisebb pasas fejére céloztam.

- Ha lelősz, Ő is meghal! – bökött Liam felé saját puskájával. Nagyon nyeltem, miközben próbáltam felmérni a helyzetet. Nem hagyhatom, hogy Liamnek baja essen!

- Engem öljenek meg, ne Őt! – jelentettem ki habozás nélkül, ugyanis ebben a percben bármire képes lettem volna, hogy megmentsem a kistestvérem.

- Ugyan, fiam! Ezt te sem gondoltam komolyan! – nevetett fel gúnyosan.

- Engedje el! – emeltem fel újra a hangomat, és egyre közelebb voltam ahhoz, hogy megcsússzon az ujjam, és szétlőjem a fenyegetést jelentő emberek fejét. 

- Húzd csak meg a ravaszt! Had lássam, mire vagy képes, gyermekem! – provokált, hát persze!

- Zayn! – nyögte Liam, mire azonnal rákaptam a tekintetem. – Menekülj!

- Nem hagylak itt! Mégis mit képzelsz?  - kiáltottam már-már zaklatottan. – Könyörgöm! – fordultam az alacsony ember felé. – Hagyják Őt! Itt vagyok én!

- Hajlandó vagy velünk jönni a kisfiú életéért cserébe? Kiképezünk, vezetőt faragunk belőled! Te leszel a legjobb!

- Bármit, csak eresszék már! – dobtam le a fegyvert, mikor találkozott Liammel a pillantásunk. Amint a magas elengedte, egyenesen hozzám szaladt, s karjaimba vetette magát.  

- Ideje indulnunk, Carl! Hozd a fiút! – parancsolta az alacsony, mire a gorilla megindult felém.

- Vigyázz magadra, Liam! – súgtam a fülébe. – Maradj itt fent, hívd a rendőrséget! – súgtam a fülébe, hogy a rosszak meg ne hallják.

- Menjünk! – rántotta meg karomat az utasított személy, majd kezdett húzni az ajtó felé.

- Zayn! – még hallottam, ahogy utánam kiált, és gyerekarcán legördülnek az első könnycseppek. 

Fáj, hogy végig kell néznie, ahogy kivonszolnak a házunkból, majd egy sötét furgonba ültetnek, hogy elvegyenek engem is Tőle. 

Még látom könnyes arcát az ablakon keresztül, és apró tenyerét, ahogy bánatosan az üvegre szorítja, majd ajka ismét lefelé görbül, és fejét végleg lehajtja. Nem néz fel többet, előttem pedig bevágják a furgon ajtót. A sötétség körülölel, nem csak kívül, belül is, érzem, hogy az eddig tiszta, sértetlen lelkem elsötétül, majd lassan, de megfontoltan magába szippant a sötétség ereje.