01. Boldog Szülinapot!

Sziasztok skacok! Először is szeretném megköszönni a 20 feliratkozót, és a hat kommentárt, amit a prológushoz írtatok! El sem tudjátok képzelni, hogy mennyit jelent ez számomra! :) Főleg egy prológus után!!

És akkor most térjünk rá egy kicsit az első fejezetre, és úgy az egészre. Szóval néhány információ:
• ha kérdésed lenne, bátran fordulj hozzám, e-mailomat oldalt megtalálod, nem harapok legrosszabb napjaimon se
• cserék jöjjenek csak, azokat mindig szívesen kiteszem
• köszönöm a csodaszép fejlécet Crystal drágának♥
• blog trailere elkészült, oldalt megtalálható, köszönöm, ha megkukkantod
• mivel elkezdődött az iskola, így én is tizedik osztályos lettem, úgyhogy a részeket próbálom sűrűn hozni, de meg kell bocsájtsatok nekem, ha kések egy-két napot esetleg, remélem ezt megértitek
• szeretném váltogatni a szemszögeket, majd meglátjátok, hogy ez miként lesz
• a fejezet rövidebb lett, mint amit előpször szerettem volna, de nem szeretnék minden poént rögtön lelőni, szóval ez most így sikerült...
Azt hiszem dióhéjban ennyi lenne, ha eszembe jut még valami, arról feltétlenül szólok. Akkor hát jöjjön is a rész! Várom a megjegyzéseket, illetve véleményeiteket! 

LIAM MALIK

Két kicsi kéz fúródott az oldalamba, majd éreztem meg fogadott húgom kicsiny súlyát oldalamon. Mindig áldott reggel ezt csinálja, felmászik rám, és addig nyaggat, amíg ki nem mászom az ágyból, és le nem vonulok reggelizni vele. Más talán idegesítőnek tartaná a kis drágát, de én elmondhatatlanul imádom, hisz’ ki tudna ellenállni egy édes öt éves noszogatásának? Emellett pedig olyan tüneményes hangja, illetve természete van, hogy az szinte leírhatatlan.

- Liam! – szólított csilingelő hangocskáján. – Gyere már!

- Kérlek, Julie, csak még öt percet – motyogtam, miközben a párnámat a fejemre húztam. 

- Letelt – kezdett bele kacarászva a vesémen való ugrálásba.

- Oké – ragadtam meg hirtelen apró testét és borítottam magam mellé. – Aludj Te is!

- Nem, nem!  - rázta kobakját. – Anyuci azt mondta, hogy ma különleges nap van! – tágultak ki pupillái, végül pedig egy hatalmas mosollyal aranyozta be a napomat.

- Nem, egyáltalán… - tiltakoztam volna hevesen, de Julie a számra tette tenyerét, így elhallgatatva engem.

- Liam, szülinapod van! Ez jó dolog! Kapsz sok ajándékot – bizonygatta a kis drága igazát, mire csak felsóhajtottam, és a hátamra gördültem. Utálom a szülinapomat, mindennél jobban, ugyanis ez a nap csak a múltamra emlékeztet. A családomra, ahol éltem, az akkori otthonomra, és az anyukámra, akit aznap éjjel láttam utoljára, mikor a bátyámat is elvették Tőlem. És, igen, már megint itt kötöttem ki, mint az elmúlt három hónapban elalvás előtt, a bátyámnál. Zayn, aki az egész életét feláldozta értem, és a gondolat, hogy ezt sosem fogom tudni meghálálni neki, szinte felemészt. 

Rengeteget töprengtem azon, hogy hogyan találhatnám meg, és mondhatnék neki köszönetet mindenért, de eddig a napig az elhatározásom mind csak gyerekes képzelgés volt. Azonban mától felnőttnek számítok, így könnyedén leléphetnék, de mégis hová mennék? Sokkal tartozom ennek a családnak, amiért olyan körülményeket teremtettek nekem, amire egy tíz éves kisfiúnak szüksége volt akkor. Egyszerűen csak nem mehetek el, túl sokkal tartozom nekik, pont, ahogy Zayn-nek is.

Julie türelmesen várt, míg összeszedtem magam, s nagyot sóhajtva kikeltem az ágyból.

- Végre – ragadta meg kezemet azonnal, és kezdett a konyha felé ráncigálni. – Anyuci, meghoztam!

- Ügyes vagy, kicsikém! – simított végig Rosaliee egyetlen kislánya, göndör, szőke hajacskáján. – Jó reggelt, Liam! Boldog Szülinapot! – jött oda hozzám azonnal, és puszilta meg az arcomat.

- Köszönöm, Rosaliee – feleltem mosolyogva. Sosem voltam képes Őt anyának hívni, ahogy Jared-et sem apának. Egyszerűen nem ment… Tény és való, hogy tíz éves korom óta velük vagyok, Ők nevelnek, de sosem fogják tudni átvenni az igazi szüleim helyét. Mérhetetlen hála van bennem irántuk, de mégiscsak a nevelőszüleim, és ezzel Rosaliee és Jared is tisztában van, így nem várják el azokat a bizonyos jelzőket.

- Liam! Csomagod jött! – sétált be a maga halálos nyugalmával Jared a konyhába, és tett le elém egy kisebb dobozt.  – Mellesleg boldog születésnapot, öcsi! – pacskolta meg a vállamat, majd rám kacsintott. Életemben nem találkoztam még ilyen kedves, és egyben bohókás emberrel, mint Jared, lehetetlen lelombozni Őt. Csak mosolygott, és mosolygott állandóan, talán nem véletlenül lett belőle gyerekorvos.

- Köszönöm – mondtam, miközben a dobozka feladójának nevét kerestem, de sehol sem találtam. Sosem kaptam senkitől csomagot, így összehúzott szemöldökkel meredtem a papírba csomagolt valamire. Végül rávettem magam, hogy feltépjem, és belenézzek. Ahogy leszaggattam róla a csomagolást, és kibontottam a dobozt rögtön kiesett belőle egy fénykép, és egy kisebb félbehajtott lap.

- Titkos hódoló? – érdeklődött Rose, de én csak monoton ráztam a fejemet, és próbáltam felfogni az elém táruló látványt: a képen a két kisfiú boldog mosollyal az arcukon ölelik egymást, csillogó szemekkel merednek a kamerába. 

- Tessék? – emeltem tekintetem Rosaliee-re. – Dehogy! 

- Megnézhetem? – nyújtotta felém kezét, mire én két sokk között bólintottam és belehelyeztem a képet.

- Ez Te vagy, Liam? És ez a másik fiú? Az, akiről régebben annyit beszéltél?

- A bátyám, Zayn, igen – feleltem, majd automatikusan nyúltam az összehajtott lap után. Egy másodperc alatt felnyitottam, és olvasni kezdtem.

„ Őszintén remélem, öcskös, hogy boldog, élményekben gazdag életed van. Immáron 18 éves vagy, azaz felnőtt. Használd ki a fiatalságod, míg lehet. 

Ölel, bátyád,

Zayn.

U.I.: NE KERESS, rajtam már úgysem lehet segíteni!”

Ezek után ne keressem? Pont azért fogom keresni, mert Ő megtiltotta. Ennyire azért már ismerhetne a tulajdon bátyám, nem? Lényegében bármit írt volna, megpróbálnék rátalálni, tehát ennyi.
Habár, ha a lelke mélyén nem akarná, hogy megtaláljam, nem küldött volna nekem semmit, főleg nem a szülinapomra. Talán ez egy néma segélykiáltás! Igen, biztos vagyok benne, hogy az!

- Minden rendben? – tudakolta Jared, mivel gondolom olyan gondterhelt, elgondolkodó arcot vághattam, mint még soha. 

- Persze, csak tudjátok, ennyi év után jelentkezik, és… á, mindegy – legyintettem lányos zavaromban. Már szaladtam volna a szobámba, hogy eltervezzem Zayn felkutatását.

- Ugyan, Liam! Egyáltalán nem mindegy – tett le egy pohár kávét elém Rosaliee. 

- Ah, köszönöm – emeltem meg a poharat, mielőtt belekortyoltam, és elvesztem a kávé okozta örömökben.

- És mit tervezel mára? – váltott témát Jared, mivel észlelte, hogy nem most van itt az ideje a kérdezz-feleleknek.

- Szerintem átmegyek Lily-hez, ilyesmik – rántottam vállat nemtörődöm módon. Alig vártam, hogy elmondhassam Lily-nek az új fejleményeket. Lily az a lány, aki az elmúlt nyolc évben végig mellettem állt, iskolában és azon kívül is, így mindent tud rólam, amit csak lehet.  Szomszédok vagyunk, így szerencsére még messzire se kell mennem, ha vele szeretnék lenni. Azért be kell vallani azt is, egyáltalán nem rossz nő, sőt, Ő lenne a tökéletes barátnő, de sosem tenném tönkre a barátságunkat egy kapcsolat miatt, ami ki tudja, meddig tartana.

***

- Boldog szülinapot, te kis hülye – ölelte át derekamat Lily. – Pont most akartam átmenni – szorongatott meg, mint a nagymama az egy szem unokáját.

- Köszönöm – viszonoztam gesztusát, és még egy apró puszit is nyomtam a feje búbjára hálám jeléül.

- Mizu? – vigyorgott rám, amint elengedett és szembe került velem. – Gyere már be, ne álljunk az ajtóban – ragadta meg a csuklómat rögvest és kezdett húzni az emelet felé. Amint felértünk becsapta mögöttünk a szobája ajtaját, amibe az egész fal belerengett.

- Lily… - kezdtem volna bele, de Lily közbevágott:

- Nem! Először had adjak ajándékot! – tárta ki szekrénye ajtaját, majd emelt ki belőle egy közepes méretű dobozt. Felsóhajtottam, mert tudtam, hogy addig úgysem szabadulok, míg ki nem bontom. Ezer wattos mosollyal az arcán nézett rám, amikor elkezdtem leszedni a külső csomagolást, majd a nagy dobozban, egy kisebbet találtam. Felnyögtem, majd kiemeltem a kisebb dobozt, és felnyitottam. Legnagyobb meglepetésemre egy újabb „ládikát” találtam benne. A szememet forgattam, miközben annak is letéptem a tetejét. Ez így ment jó három percig, majd egyszer csak egy mini kis papírkocka tárult a szemem, s ekkor tudatosult bennem, hogy valószínűleg most magában remekül mulat saját baromságán.

- Lily! – kiáltottam fel a következő pillanatban, majd mérgesen magam mellé raktam a papírkupacot. – Ez most komoly? – vettem tenyerembe a széttépett darabokat, s szórtam a földre barátnőm lába elé.

- Oké – húzta el a száját csalódottan. – Azt hittem tetszeni fog – biggyesztette le ajkát, és úgy meredt rám, mint egy sértődött kislány.

- Sajnálom – sóhajtottam, miközben a hajamba túrtam jobb kezemmel. – Jelenleg kicsit szét vagyok esve, tudod?

- Miért? Valami baj történt?- csüccsent le mellém az ágyra, aggódó tekintetét rám szegezte. 

- Nem kimondottan probléma – ráncoltam homlokomat, majd Lily felé fordultam. – Téged nem zaklatna fel, ha a nyolc éve utoljára látott bátyád a tizennyolcadik szülinapodra ajándékot küldene, majd utóiratként odavésné, hogy ne keressed?

00. Prológus

Sziasztok! Nos, igen, egy újabb 1D blog, annak ellnére, hogy vagy már ezerszer elhatároztam, hogy abbahagyom. Úgy látszik nem vagyok rá képes, így itt is a prológusa az új történetnek. Remélem, hogy mindenki tetszését elnyeri, illetve feliratkozik, ha tetszik, vagy hagy nekem egy megjegyzést! :)
xx
LTP

ZAYN MALIK

Megragadtam kisöcsém apró kezét, és erősen magamhoz szorítottam, hogy védelmet nyújtsak számára. Remegett, pont, mint én.  Nem tudtam mi tévő legyek, egyszerűen csak oda akartam szaladni anyához, és átölelni a minden bajtól óvó testét, de nem tehettem. Őt már elragadták Tőlem, pont úgy, mint évekkel ezelőtt édesapámat is. Nekem csak Ő maradt, Liam, a testvérem, kit az életem árán is meg kell védenem, hiszen megígértem nekik, hogy nem esik baja. Már egészen kicsi koromban a lelkemre kötötték, illetve minden este komolyan elmagyarázták, hogy lesz még idő, amikor én leszek Liam egyetlen támasza. Természetesen akkor még nem hittem ebben, mert mégis hogy lenne képes megérteni, sőt belegondolni a szülei elvesztésébe egy boldog, gondtalan hét éves kisfiú? És most mégis itt állok halálra rémülve a kistestvérem szobájában, kulcsra zárt ajtók mögött, és várom, hogy eljöjjön értünk az ember, aki elvette Tőlünk a családunkat, és az esélyt, egy normális életre.

- Menj be a szekrénybe, és maradj mozdulatlan, levegőt is halkan vegyél! – utasítottam suttogva öcsémet, ki egy hatalmasat bólintott, s már indult is, hogy teljesítse utasításom. – Maradj itt, és csak akkor gyere ki innen, ha visszajöttem.

- Zayn, ígérd meg! – kapta el csuklómat, tekintetében félelem szikráját véltem felfedezni.

- Mit? – kérdeztem vissza mély levegőt véve. Tudtam, szinte biztos voltam benne, hogy nem úszom meg élve, de mégis egy furcsa, hihetetlen okból reménykedtem benne, hogy az öcsémmel maradhatok.

- Hogy visszajössz – jelentette ki remegő hangon. Ajkamat összeszorítottam, majd feszülten bólintottam.

- Gyere ide – tártam szét karjaim, és ölelésembe vontam Liam-et. Úgy bújt hozzám, mint még ezelőtt soha, valószínűleg Ő is érezte, hogy ma minden megváltozik. – És most menj – fejtettem le magamról karjait, majd toltam be a ruhák közé. -  Bármi történik, maradj itt! – szögeztem le, hogy biztos lehessek benne, szót fogad. Ezután gondosan becsuktam a szekrény ajtaját, majd kihúztam magam, s elindultam az ajtó felé. Mikor odaértem mutató – és hüvelykujjam közé fogtam a kulcsot, majd lassan, a lehető leghalkabban elfordítottam. A zár kattant, én pedig kitártam a fatákolmányt, és egyenesen a huzatos folyosóra értem. Rögtön megiramodtam apám régi dolgozószobája felé, hova berontottam, míg az ajtó hangos csattanással vágódott be mögöttem. Megrémültem, úgy téptem fel a fiókokat, mint egy őrült, míg rá nem találtam apám régi pisztolyára. Remegő kezekkel néztem meg van-e benne golyó, mikor megbizonyosodtam róla, hogy van, visszapattintottam a tárat a helyére, s próbáltam rájönni, hogy mi legyen a következő lépés. Végül minden bátorságomat összeszedve ismét kiléptem a folyosóra, s az öcsém szobája felé vettem az irányt, de mikor beléptem, a vér meghűlt az ereimben. Egy magas, nálam kétszer nagyobb gorilla Liam fejéhez szorította a fegyverét, míg egy kisebb, de izmos férfi a testvérem előtt guggolt. 

- Azonnal engedjék el! – ordítottam rájuk, míg a pisztolyt magam elé tartottam, és magabiztosan a kisebb pasas fejére céloztam.

- Ha lelősz, Ő is meghal! – bökött Liam felé saját puskájával. Nagyon nyeltem, miközben próbáltam felmérni a helyzetet. Nem hagyhatom, hogy Liamnek baja essen!

- Engem öljenek meg, ne Őt! – jelentettem ki habozás nélkül, ugyanis ebben a percben bármire képes lettem volna, hogy megmentsem a kistestvérem.

- Ugyan, fiam! Ezt te sem gondoltam komolyan! – nevetett fel gúnyosan.

- Engedje el! – emeltem fel újra a hangomat, és egyre közelebb voltam ahhoz, hogy megcsússzon az ujjam, és szétlőjem a fenyegetést jelentő emberek fejét. 

- Húzd csak meg a ravaszt! Had lássam, mire vagy képes, gyermekem! – provokált, hát persze!

- Zayn! – nyögte Liam, mire azonnal rákaptam a tekintetem. – Menekülj!

- Nem hagylak itt! Mégis mit képzelsz?  - kiáltottam már-már zaklatottan. – Könyörgöm! – fordultam az alacsony ember felé. – Hagyják Őt! Itt vagyok én!

- Hajlandó vagy velünk jönni a kisfiú életéért cserébe? Kiképezünk, vezetőt faragunk belőled! Te leszel a legjobb!

- Bármit, csak eresszék már! – dobtam le a fegyvert, mikor találkozott Liammel a pillantásunk. Amint a magas elengedte, egyenesen hozzám szaladt, s karjaimba vetette magát.  

- Ideje indulnunk, Carl! Hozd a fiút! – parancsolta az alacsony, mire a gorilla megindult felém.

- Vigyázz magadra, Liam! – súgtam a fülébe. – Maradj itt fent, hívd a rendőrséget! – súgtam a fülébe, hogy a rosszak meg ne hallják.

- Menjünk! – rántotta meg karomat az utasított személy, majd kezdett húzni az ajtó felé.

- Zayn! – még hallottam, ahogy utánam kiált, és gyerekarcán legördülnek az első könnycseppek. 

Fáj, hogy végig kell néznie, ahogy kivonszolnak a házunkból, majd egy sötét furgonba ültetnek, hogy elvegyenek engem is Tőle. 

Még látom könnyes arcát az ablakon keresztül, és apró tenyerét, ahogy bánatosan az üvegre szorítja, majd ajka ismét lefelé görbül, és fejét végleg lehajtja. Nem néz fel többet, előttem pedig bevágják a furgon ajtót. A sötétség körülölel, nem csak kívül, belül is, érzem, hogy az eddig tiszta, sértetlen lelkem elsötétül, majd lassan, de megfontoltan magába szippant a sötétség ereje.